20.FEJEZET : Talán nem kéne?

~"Harry szemszöge"~

Mégis mit képzeltem,  mintha ők majd megértenék ezt elsőre,  én sem tudtam felfogni,  pedig én tapasztaltam is.  Rossz ötlet volt átjönni,  szó nélkül vissza mentem a szobámba,  elegem volt ebből,  az egész helyzetből,  nyugodtan menjenek be,  próbálkozzanak nála,  én nem akarok mindent újra felidézni.  Újra bekapcsoltam a tv-t,  csakúgy mint egy órával ezelőtt,  levetkőztem és egy szál boxerben feküdtem be az ágyamban. A csatornák között szörföztem éppen,  amikor Sarah köszönt vissza a képernyőről, nem kapcsoltam tovább.
"..... Miszerint Harry Styles elhagyja a kórházat,  miután össze veszett barátnőjével, az ismeretlen forrás szerint a sztár megzuhant állapotban hagyta el a kórházat és képek is bizonyítják,  hogy órákig sétált a szakadó esőben.  Mire is lehet ebből következtetni?  Nem sokat tudunk barátnőjéről,  egy biztos kórházban van, és Harry Styles sokat van mellette,  azonban a mai tények alapján,  mégsem olyan tökéletes a kapcsolatuk mint gondoltuk.  További részletekért tartsatok legközelebb is velünk itt a Celebek a reflektorfényben, szép estét... " Mégis mi volt ez az egész,  tudtam,  hogy mocskosak az újságírók,  de hogy ennyire.  Egy: senki sem állította,  hogy egy pár vagyunk,  kettő: és ők semmit sem tudnak róla,  egyáltalán,  hogy beszélhetnek így róla.  Ugyan már csak hitegettem magam azzal,  hogy eljövök,  egy percet sem bírok ki anélkül,  hogy rá ne gondolnék,  tudom mit kért tőlem,  de nem tudom megtenni,  mellette kell legyek ahhoz,  hogy biztonságban tudjam őt. Azonnal öltözni kezdtem és a kórházba indultam,  meg megálltam egy éjjel nappali boltban és vettem egy csokor virágot. A kórházban már ismerősként fogadtak,  igazából akkor jövök és megyek amikor akarok,  elég sok pénzt fizetek is érte,  de ez mind megéri nekem.
-  Alszik már? - kérdeztem az éppen ügyeletes nővértől
- Megnézem.  -  mondta és intett,  hogy menjek vele,  az ajtóban megállt és bólogatott. Halkan nyitottam ki szobája ajtaját,  csak a hold fénye világította meg a szobát,  csend volt,  halk szuszogása megnyugtatóan hatott rám.  A virágcsokrot az asztalra helyeztem és a kis kanapén foglaltam helyet,  próbáltam mindezt halkan,  de nem igazán sikerült, ahogy leültem,  ő fordult egyet az ágyban,  és motyogni kezdett,  nem tudtam,  hogy beszél álmában,  próbáltam kivenni a szavakat,  kevés sikerrel. "Sze...sze..szeretlek,  én is szeretlek"  tisztán ejti ki a szavakat,  és közben mosolyog,  el sem hiszem,  hogy ezt hallom a szájából,  nem pont így képzeltem el,  ahogy először mondja nekem,  de ez is tökéletes,  és nem igazán érdekel ki is van az álmaiban,  mert még így is olyan valósnak tűnik. Levakarhatatlan a mosoly az arcomról,  és az amit belül érzek le írhatatlan.

Az elmúlt három nap ugyan így telt,  éjszaka a kórteremben virrasztottam és végig ott voltam vele,  szinte minden éjjel beszélt álmában és olyanokat mondott amiktől csak egyre biztosabb lettem abban,  hogy nem hagyhatom veszni a lehető legjobb dolgot ami velem történik,  csakis azért mert egyben nehéz  is. A mai éjszaka viszont más volt,  később is mentem,  de a nővérek nem akarták,  hogy bemenjek a kórterembe,  mert szinte biztos,  hogy ébren van, egész nap aludt. Így csak a folyosón ültem. Fáradt voltam, nem sokat aludtam, éreztem,  hogy hamarosan el fogok aludni, ezért egy kicsit kényelmesebb pózt vettem fel,  már amennyire ez lehetséges egy műanyag széken.

~"Sarah szemszöge"~

Mellettem volt minden éjszaka, amióta elküldtem, mindig vissza jött,  tudtam hogy mellettem van. Reggel egy csokor virág fogadott. Nap közben üres volt a kórház nélküle. Esténként úgy feküdtem le,  hogy tudtam mellettem lesz. Ma viszont valami nem úgy történt, ahogy kellett volna, a reggeli vérvétel után rosszul lettem és az egészet napot átaludtam. Éjszaka meg sem próbáltam aludni,  nem tudtam volna,  csak feküdtem a sötétben és vártam,  hogy végre újra mellettem legyen,  de nem jött,  nem tudom mi történt.  Hajnali 3 óra lehetett, magamhoz vettem a laptopomat amit a bátyám hozott be tegnap. A DVD amit Harry még napokkal ezelőtt adott, az éjjeli szekrényem fiókjában hevert, régóta meg akartam nézni, de erre eddig nem volt lehetőségem. Lassan helyeztem be a meghajtóba a DVD-t, és nyitottam meg a fájlokat. Az egyik egy prezentációhoz hasonlító dolog, a másik pedig egy videó. A prezentáció mellet döntött,  nem tudom miért is,  de talán így kellett történnie, a fül hallgatómat a fülem dugtam és kettőt kattintva a kis ikonra elindult az amire egészen eddig nem emlékeztem:

A kép kockák újra és újra játszódtak le a fejemben, majd megnyomtam az újra indítás gombot. Egyszerű,  de lényegre törő mondatok, szavak előzték meg a képeket, minden ott volt ami számított, halványan mintha tényleg emlékeznék ezekre a dolgokra, csak az utolsó néhány másodpercben tűnik fel a zene. Becsukom az ablakot,  majd megnyitom a videót, a a dallam ugyanaz,  csak sokkal hangosabban, a képernyőn tökéletes alakja jelenik meg, s halkan énekelni kezdi a dalt, szavai melyről törnek elő, arca tökéletesen mutatja a fájdalmat, karcos hangja csak még jobban hangsúlyozta szavai súlyát. Kiráz a hideg, a dalszöveget kezdem figyelni,  csukott szemmel hallgatom és egy pillanat alatt megértem, mi mindent is tönkretettem egyetlen szóval. A bűntudat egyre növekszik lelkemben, és az érzés, hogy annyi fájdalmat okoztam neki, elmondhatatlan. Hangja halkul, majd elcsendesül a zene, az üresség marad csak, amitől egyszerűen rosszul vagyok, az üresség amit neki okoztam, azonban sokkal rosszabbul hát rám. Nem kapok levegőt, meg kell mosnom az arcomat, el kell jutnom a fürdőbe. Nagy nehezen feltornázom magamat, lassan kelek fel az ágyról,  gyenge lábaim neheze tartják meg testemet, egy pillanatra elvesztem egyensúlyomat, az asztalba kapaszkodom,  de az a kerekei miatt megmozdul,  és a váza a gyönyörű virágcsokorral együtt felborul és legurul az asztalról. A váza szilánkokra törik,  persze a legjobbkor történik minden, az ágyam végénél a földre térdelek,  és próbálom összeszedni a nagyobb szilánkokat, tenyerembe pakolom őket,  kicsit szorítok a fogáson,  nehogy kipotyogjanak.  Hirtelen óriási fájdalmat érzek és a földre dobom az üveg darabokat, mély seb húzódik végig bal tenyeremben,  a vér megállás nélkül folyik végig a kezemen, remegni kezdek,  el kell jutnom az ajtóig,  segítséget kell kérnem.  A nehézségek ellenére sikerül felállnom, jobb kezemmel a balt szorongatva, totyogok kifelé, óvatosan nyomom le a kilincset. Az ajtó nyitódására,  Harry mocorog,  lassan nyitja ki fáradt szemeit.
- Kérlek, szólj valakinek -  suttogom halkan
- Mi történt?  - mondja rekedtes hangján, s kezei közé fogja enyémet
- Csak szólj valakinek -  hajtom le fejemet, óvatosan engedi el kezemet,  és felpattanva rohan a nővérpult felé. Össze vissza beszél,  de az ápoló szerencsére megérti,  és hozzám siet.  Vissza megyünk a szobámba, az ágyra ülve próbálom lenyugtatni magam, a törött üveg, a virágcsokor és néhány vércsepp a földön újra felidézni benne, csodálatos zöld íriszeit, szomorúság bujkált szemében. Az ajtónak támaszkodva áll a kórteremben,  szabad kezemmel intek neki,  azonnal mellettem terem,  megpaskolom magam mellet az ágyat, az jelezve, hogy foglaljon helyet, gyengéden ül le,  közel hozzám, amely egyáltalán nem zavar.  A maró érzés a bal kezemben csontig hatol, fejemet mellkasának döntöm, és másik kezemmel karjába kapaszkodom, a fájdalom nem enyhül, érzem ahogy a nővér összevarrja a sebet. Harry hátamat simogatva próbál nyugtatni. Könnycseppek szaladnak végig arcomon, majd sötétszürke pólóján landolnak,  talán soha életemben nem éreztem még ilyen nagy mértékű fizikai fájdalmat. Halkan szipogva húzódtam el Harrytől,  amikor a nővér kész lett, és azonnal távozott is a kórteremből, Harry is követte volna példáját,  ha nem szólok utána.
- Van kedved sétálni? - kérdeztem alig hallhatóan
- Persze, - fordult vissza hozzám, és óvatosan segített fel az ágyról.
-Merre induljunk?
-Hát nem sok lehetőség van. - mosolygott, és szépen lassan indultunk el a folyosón, erőtlen voltam, nem sok kellett volna ahhoz, hogy összeesek. Tegnap ebéd óta nem ettem semmit. De beszélnünk kellett, így ha fél lábon is, de megoldom.
-Megnéztem a videót g nagyot sóhajt - tényleg annyiban hagytuk?
- Hát eléggé úgy néz ki.
- Miért?
- Így láttuk jónak.
- És jó ez így?
- Igen, vagyis nem, nem tudom. - magyarázott zavarodottan
- Sajnálom. Viszont egy valamit kérdeznem kell?
- Nyugodtan.
- Ugye nem feküdtünk le? - tettem fel ezt a hülye kérdést, és azonnal röhögésben törtünk ki.
- Nem, biztosan nem.  - mondta még mindig kacagva.
- Akkor jó
- Hé!! - vette magára rögtön
- Nem úgy értettem, jó lett volna, vagyis, mindegy, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.-  úr isten én nem vagyok normális, mi volt ez az egész, tiszta ciki. Aztán szédülni kezdtem, a falnak dőltem, megelőzve az,  hogy összeessek, óvatosan csúsztam le a fal mentén a padlóig
- Jól vagy? - guggolt le mellém
- Csak kicsit megszédültem - felhúztam térdeimet, átkaroltam őket, és megtámasztottam fejemet. - vissza megyünk? - kérdeztem, tökéletes arcát bámulva.
 - Persze - karolt belém, és segített felállni, azonban lábaim, nem igazán bírták el súlyomat, így szinte rögtön összecsuklottam. Óvatosan emelt fel, és ölében tartott, amolyan menyasszonnyi stílusban, fejemet mellkasának döntöttem, lehunytam szemeimet, mélyen szívtam be illatát, nagyon ismerős volt. Szépen lassan ballagott vissza a folyosón, majd bevitt a kórtermembe, és gyengéden lerakott az ágyba. Az ajtó felé tartott, amikor szólásra nyitottam a számat:
 - Újrakezdjük? - kérdeztem elcsukló hangon, gondolataiból kizökkentve meredt rám
 - Biztosan ezt akarod?
 - Talán nem kéne?
 - Nem tudom.. - hajtotta le a fejét szomorúan - Nem valószínű , hogy sikerülne..
 - És ha mégis.
 - Rendben..- mondta halkan - akkor reggel. - és égszerűen csak kisétált a szobából.

Sziasztok!!! Hát ez a rész is megérkezett, a videót remélem el indítja, ha nem kérlek hagyjatok kommentet, és próbálom kijavítani a hibát. A blog remélhetőleg egy átalakításon fog átesni hamarosan. Köszönöm, hogy ilyen kitartóak vagytok, örülnék néhány kommentnek és feliratkozónak is... Nagy ölelés: *Anna*

19.FEJEZET : Az lehetetlen...

~"Sarah szemszöge "~

Fájt rohadtul fájt, megbántam,  soha életemben nem csináltam még ilyet, istenem , de hülye voltam utólag már biztos nem csináltam volna.  Mit is gondoltam majd ez segít rajtam,  hát nem, csak rosszabb lett.  A zuhany végeztével három kis sebtapaszt ragasztottam a sebeimre,  és a fürdőben talált hosszú ujjú friss kórházi pizsamába bújtam. Elpakoltam a fürdőben, feltakarítottam, lassan kinyitva az ajtót sétáltam a kórterembe. Az első dolog amit észrevettem az a rend volt a szobában,  az ágyam bevetve, az éjjeli szekrényen a dolgaim tökéletesen sorakoztak. Az ágyam végében található kis tologatós asztalon friss gőzölgő tea és még meleg croissant fogadott,  tudtam ki hozta ide,  újra gondolatok futottak át az agyamon,  azonnal a levelet kezdtem keresni, végül a kukában pillantottam meg,  nem én tettem oda,  emlékszem, hogy a földön hagytam az ágyam mellett. Kinéztem a kis ablakon a folyosóra, pont szemben állt velem, a csuklómat figyelte,  Én is oda néztem,  a pizsamám ujja fel volt tűrve,  a három ki sebtapaszt teljesen átázott és vérvörös színben pontozott, újra rá pillantottam,  kezét arcához emelte,  megdöbbenve cikázott szeme arcom és csuklóm között. Csalódást okoztam neki,  szégyellem magam, többet várt volna tőlem.  Könnyek szaladtak végig arcomon,  lehúztam pizsamám ujját és azzal megtörölve könnytől áztatott arcom az ágyra ültem,  s szépen lassan a forró teába kortyoltam.  Bebújtam a takaróm alá és neki hátat fordítva próbáltam elaludni, el akarok felejteni mindent ami ma történt.  Sehogy sem sikerült az álom világba kerülnöm,  az agyam folyamatosan azon kattogott,  hogy mi ez az egész és én miért nem emlékszem semmire sem, aztán jött a szokásos vizsgálat.  A mai napon is kedvenc nővérem érkezett hozzám, nagyon jóban vagyok vele,  talán ő az egyetlen aki nem emlékeztet arra,  hogy mik is történtek az elmúlt hetekben, és hogy ezért csakis én vagyok a felelős.
- Szervusz Drágám, hogy vagy ma? -  kérdezte csilingelő hangján
-  Meg kell ígérted,  hogy ami most látsz azt nem fogod elmondani senkinek sem. - érdeklődő tekintettel figyelt, s ágyam szélére ült
- Tudod, hogy bennem megbízhatsz.  - mosolygott rám biztatóan
-  Nagy hülyeséget csináltam, százszor megbántam kérlek nem mond meg senkinek -  csak bólogatott,  a takaró alól élő húztam kezemet, majd feltűrve pizsamámnak ujját mutattam neki a sebtapaszokat,  óvatosan téptem le őket, sokkal jobban fájt, mint az ahogyan ejtettem őket. Csodálkozva nézett végig kezemen, majd a kórteremben lévő kis orvosi asztalhoz lépett és hozott onnét néhány dolgot. Először kitisztította a sebeket,  majd szépen bekötötte csuklómat,  mintha csak megrándult volna.
-  Miért tetted? -  kérdezte halkan
-  Csak túl sok volt az ami most körülöttem történik,  nem tudtam mit kezdeni az egész helyzettel,  nem is akartam ezt tenni,  de ezt láttam abban a pillanatban a legkönnyebb megoldásnak.  -  sírás közelében voltam,  magához húzott és erősen szorított ölelés közben
-  Csak egyet kérek ígérd meg, hogy soha többet nem teszed ezt.  -  csak bólogatni tudtam. - Szeretnéd ha elmenne? -  nézett az ajtót felé
-  Az sokat segítene,  látta, hogy mit tettem,  nem akarok még több csalódást okozni neki.  -  mondtam a kötést piszkálva. 
-  Meg próbálok mindent megtenni, de nem úgy ismerem mint  aki ilyen könnyen elmegy majd. -  felállt az ágyamról és az ajtóból meg egy biztató mosolyt küldött felém,  majd kilépett az ajtón,  de nem csukta be azt,  csakis azért, hogy halljam, hogy mit beszél Harryvel, mert a rolót az ablakon meg akkor lehúzta amikor bejött.  az ajtó melletti kis székre ültem,  és onnét füleltem.
- Megtette igaz?  Bántotta magát?
-  Igen,  de semmi komoly baj nem történt, kérlek tegyél úgy mintha csak megrándult volna a csuklója,  mert elesett a fürdőben, ezt a látszatot kell kelteni.
-  Tudtam hogy ez lesz,  miért nem mentem be hozzá előbb, akkor talán nem történt volna meg.
- Te bent voltál nála?
- Igen,  de akkor már késő volt, miattam tette,  nem kellett volna odaadnom neki azt a levelet,  még nem.
- Most nem könnyű neki, össze volt zavarodva, most is össze van, idő kell neki.  Csak azt szeretné ha elmennél, túl sok mindent érez most irántad, és ez a gyógyulásának sem tesz jót.
-  Azt szeretné, ha elmennék?  -  kérdezte szomorúsággal a hangjában. -  Ha ezt szeretné megteszem,  nehéz lesz,  de a gyógyulása a legfontosabb. -  Hallottam, ahogy hangja megcsuklik, majd lépések távolodnak a folyosón,  kinyitom az ajtót,  s távolodó alakját figyelem ahogy a lifthez siet, meg egyszer hátra néz, csalódottság ül ki arcára ahogy megpillant engem,  majd beszáll a liftbe,  s a kórház mintha kihalt volna, vissza mászok ágyamba, most veszem csak észre,  hogy esik az eső,  régen esett utoljára így. Az esőcseppek hangos kopogását hallgatva idézem fel magam előtt újra alakját. Furcsa módon kötődni kezdtem hozzá,  nem nem vagyok belé szerelmes,  de van valami közte és köztem amit nem lehet megmagyarázni. Telefonon után nyúlok, s lassan pötyögöm be nevét a keresőbe. " Harry Styles kórházban van",  "Harry Styles új barátnője",  "Ki ez a lány és mit keres Harry Styles mellett?",  "Óriás baleset,  a fiatal lány kómába van"  csak néhány a cikk a sok közül,  újra átgondolom az egész, majd bezárom az internetet,  talán nem volt túl jó ötlet, fül hallgatómért nyúlok,  és zenét kapcsolok a telefonomon.

~"Harry szemszöge"~

Megtört alakja még mindig előttem van, ahogy csak állt ott az ajtóban. A lift lassan,  akadozva halad lefelé,  nem tudom jó döntés hoztam e azzal,  hogy eljöttem,  de ezt kérte és az ő döntése az első és az egyetlen. Céltalanul sétálok ki a kórház nagy ajtaján,  az esőt zuhog,  de a féreg újságírókat ez sem zavarja,  néhány szóért és pár fotóért bármit megtesznek.  Ez most sem volt máshogy,  ahogy kiléptem a hideg esőre azonnal megrohamoztak,  csak a földet bámultam és próbáltam utat törni magamnak, kifejezéstelen arccal rohantam végig a tömegen,  olyan fordulatot vett az életem amelyet nem szívesen látok viszont egy újság címlapján,  nincs szükségem arra,  hogy fő címként adják le azt ami most velem történik. Csak tűnjek el egy kicsit a nyilvánosság elől, egész egyszerűen csak szeretném élni a saját életem, ami éppen nem a legfényesebb, de ezt is meg kell élni.  Céltalanul sétálok valamelyik utcában, az eső miatt csak kevesen vannak kint, ők sem ismertek fel eddig,  egy parkhoz érkezem " Szent Johanna park"  áll a nagy kapun ami alatt átsétálok,  teljesen kihalt az egész, egy árva lélek sincs itt, talán pont erre van most szükségem. A park közepén nagy szökőkút és mellette egy zene pavilon áll,  úgy döntök ott meghúzom magam az eső elől. A pavilon alól a szökőkút víz tükrét figyelem, ahogyan az eső cseppek kis hullámokat keltenek rajta.  Lassan sötétedik, újra útnak eredek és a park mellett egy taxit fogok, gyorsan a hotelhez érek. A recepciós jelzi, hogy megjöttek a többiek és a mellettem lévő lakosztályokat kapták,  egy erőltetett mosolyt küldök felé,  és a lakosztályomba indulok, később majd átmegyek a többiekhez. Már a folyosón hallottam Niall tipikus nevelését mosolyra húztam a számat, és a kis kártyával kinyitottam lakosztályom ajtaját, félhomály és csend  honolt a nappaliban, a tv-hez léptem és bekapcsoltam, hogy valami szóljon a háttérben. Leveszem vizes ruháimat és egy hideg zuhanyt veszek, a törölközőt derekam köré csavarva sétálok vissza hálószobámba. Előkapok a bőröndömből egy boxert, zoknit, egy fehér pólót és egy fekete szaggatott farmert, felveszem őket, majd telefonomat hátsó zsebembe csúsztatva indulok felkeresni a többieket. A mellettem lévő első ajtón kopogok, de semmi válasz nem jön, így tovább megyek, a következő ajtónál is ugyanez történik, majd a harmadik előtt állva, kiabálást és hangos nevetést hallok, biztosan ők vannak itt, hármat kopogok, de mintha meg sem hallanák, még egyszer próbálkozom de semmi.
" jó lenne ha kinyitnátok az ajtót"- küldök egy kör SMS-t nekik, és pillanatokon belül Liam nyitja ki az ajtót.
  - Bocs haver, nem hallottunk, gyere be épp kajálunk. - követem őt a nappaliba, mindenki egyszerre köszön, én csak intek, és helyet foglalok az egyik fotelban.
  - Nem eszel, van még egy csomó pizza? - kérdezi Danielle kedvesen
  - Köszönöm nem vagyok éhes.
  - Az nem lehet enned kell - nyújt felém egy szeletet Niall.
  - Edd csak meg, tényleg nem kérek. - őszintén szólva ma még semmit sem ettem, de nem gáz, egyáltalán nem is bírnék enni. Kínos csend jelenik meg köztünk, nagyon szokatlan, mindig jár valakinek a szája, de most senki sem beszél, kerülik velem a szem kontaktust. Nem merik megkérdezni, tudják, hogy valami nincs rendben, de nem akarnak veszekedést, úgy érzem nekem kell elmondanom nekik.
   - Nincs jól, egyáltalán nincs jól, felébredt, de olyan mintha még mindig nem lenne köztünk. -mondom, s hangom helyenként elcsuklik, cipőm orrát bámulom, érzem a tekintetüket magamon.
  - Mi történt? - kérdezi halkan Eleanor
  - Az elejétől kezdem - mondtam és vettem, egy mély levegőt. - Mielőtt idejöttem volna újra, meg kellet műteni, a műtét közben kétszer leállt a szíve. De sikeresen visszahozták, és a kómából is felébredt. Sokkal jobban van, viszont azt az orvosok nem tudták, hogy az agya mennyire sérült, nem nagyon, de pont annyira, hogy semmire se emlékezzen az elmúlt három évből. - fel kellet állnom a fotelből, a kórházban töltött percek filmszerűen forogtak le elmémben- Nem emlékszik ránk, értitek, teljesen elfelejtett!! - kezdek ordibálni, vagy ezt választom vagy a sírást, de inkább a veszekedést választom.
  - Az lehetetlen....- kezd kötözködni velem Louis
  - Szerinted most itt lennénk ha emlékezne ránk? - kérdeztem felemelve a hangomat - Ma megkért, hogy menjek el onnét, egy nővérrel üzent nekem, miután láttam a vágásokat a kezén, érted, Vagdosta magát csakis azért, mert nem emlékszik rám, miattam tette, pedig ő nem ilyen lány, ezt ti is tudjátok. - hangom megcsuklott, az ablakhoz sétáltam, az eső még mindig esik.  Tökéletesen megfelel a mai naphoz,  rideg és borús mintha csak tudná mi történik idelent.

Sziasztok! Köszönöm, hogy ilyen kitartóan velünk vagytok, és köszönjük a bizalmat. Próbálunk megtenni minden tőlünk telhetőt. Nagy ölelés: *Anna*