2015. március 14., szombat

21. FEJEZET: Csodálatos vagy

Untitled



~"Sarah szemszöge"~

Csak néztem ahogy kisétál, helyet foglal a folyosói széken és a kis beszélgetésünk percek alatt a múltba veszik. Telefonomhoz nyúlok,  és az SMS menüpontra kattintva megnyitom azokat és Harry nevét kezdem keresni,  nem tartott sokáig, a második helyen szerepelt. "Van egy piszkozat üzenete erre a címre" Elküldi - Csak olvasás - Törlés. A csak olvasást választottam, "...Elmondanám,  hogy mennyire szeretlek, még mindig, és nem utolsó sorban elmondanám,  hogy borzasztóan hiányzol." Fontosabb volt nekem, mint bárki valaha is, talán értem miért, de én nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna,  nem ismerem eléggé ahhoz, hogy bármibe ilyen könnyen belemenjek. Nem tudok úgy ránézni mint ahogy akkor tettem, most csak egy barát,  vagy talán még annyi sem. Kitöröltem a piszkozatot, és egy új üzenet írásába kezdtem.

" Sarah vagyok,  örülök hogy megismerhetlek. "


" Harry,  úgyszintén " -  jött hamar a válasz 

"  Átküldenéd azt a képet? "




"  Melyiket? H. "

"  Amin együtt vagyunk, amit a levélhez csatoltál, nem találom. "



" Nálam van, de persze átküldöm. H."

Mosolyogva néztem közös képünket,  nem tudom mi volt köztünk és azt sem, hogy mi lesz, de nem akarom elsietni az egészet. Nem tehetem meg azt,  hogy úgy teszek mintha minden rendben lenne, mert nincs így, sajnálom azt ami történt, de valószínűleg nem csak én voltam a hibás, ehhez ketten kellettek, ha olyan nagy szerelem lett volna, nem így végződött volna. Most megpróbálok minden megtenni azért, hogy amim a baleset előtt volt ne veszítsem el, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Nap mint nap tapasztalom,  hogy vannak akiknek fontosabb vagyok mint azt gondolnám, de nekem nem megy ilyen könnyen, nem tudom, hogy akarom e ezt az egészet, talán jobb lenne, ha nem erőltetném, nem tudom tudok e majd olyan lenni mint a baleset előtt, nem tudom, hogy reagálok majd emberekre, érzésekre, egyszerűen csak átlagos dolgokra. Talán a pszichiáter tud majd ebben segíteni, ma lesz az első kezelés és bízom benne, hogy új erőt ad majd ahhoz, hogy tovább folytassam. Kicsit félek is tőle, mert tudom, ő lesz az egyetlen ember aki a szemembe fogja mondani a teljes igazságot. Olyan dolgokat vág majd a fejemhez, amiket senki sem mert azelőtt. A délelőtt hamar eltelt, Harry nem volt bent,  de végig SMS-eztünk csak beszélgetünk, semmi komoly dologról csak hülyeségekről, egy hullámhosszon mozogtunk, pedig még csak néhány napja ismerem, vagyis nem de ez most nem számít. Most lesz az első beszélgetés, hamarosan indulnom kell, azonban előtte meghallgatom még az egyik kedvenc számomat. fülhallgatómat a fülembe dugva indítottam el a lejátszót, ajkaim halkan formálták a szavakat, kívülről fújtam  a dalt.  Még javában tartott a dal, amikor az ajtón egy ápoló lépett be,  és elkísért az pszichiáterhez.  Első ránézésre tipikus öreg,  sokat megélt, tudálékos férfinek tűnt. 
- Üdvözlöm! George Larsson vagyok a kezelőorvosa. -  stílusa rosszabb volt mint gondoltam, a szavakat csak úgy köpte nekem, mintha egy kutyához beszélne. - Ez az első alkalom igaz? 
- Sarah Wolf, igen még új vagyok. -  ráztam kezet vele és egy mosolyt erőltettem arcomra,  de még csak fel nézett,  arrogáns hangneme zavart leginkább, mégis hogy lehet valaki így pszichiáter, hogy foglalkozhat egy ilyen ember betegekkel. 
- Szóval autó baleset,  három év maradt ki? 
- Úgy,  ahogy mondja.  -  helyeseltem 
-kezdjük az elején,  meséljen magáról Sarah. 
- 19 éves leszek hamarosan,  a szüleimmel Barcelonában éltem születésemtől kezdve,  de nemrég ide,  Madridba költöztem a bátyámmal, egy szállodában dolgozok animátorként, mert.. 
- Miért költöztek el? -  vágott szavamba 
- Fontos ez most? 
- Minden fontos, el kell mondania mindent, csak  így tudok majd segíteni.
- A volt barátom folyamatosan zaklatott, miután szakítottunk, és ezt láttuk a legjobb lehetőségnek akkor. 
- Mennyi ideig tartott a kapcsolatuk?  
-Közel két évig, sajnos - jegyeztem meg halkan 
-Sajnos?  Mi történt?  Miért szakítottak? 
-Megcsalt, sokszor, nagyon sokszor, azonban én mindig vissza mentem hozzá, mert tiszta szívemből szerettem. 
- Akkor mégis miért költözött el? 
- Mert elegem lett az egészből, talán még mindig szeretem, de nem úgy bánt velem, mint ahogyan azt kellett volna.  Sosem szeretett igazán. 
- Biztos ebben? 
- Miért csalt volna meg,  ha szeretett volna? - emeltem fel kicsit a hangomat, miért kérdőjelez meg 
- Ön szerint csak a fiatalember hibás ebben a történetben?  Maga ártatlan? 
- Miért ne lennék az,  maga semmit nem tud rólunk.  Nem ismer engem. Nem tuja milyen ő. Vert engem érti? Nem szeretett,  sosem. -  szinte kiabáltam vele, majd amikor tudatosult bennem, az hogy mit mondtam, szám elé kaptam a kezemet.  
- Ez volt az egyetlen ok? Ezért menekült onnét? 
- Mégis miért tettem volna? 
- Családi problémák, iskolai nehézségek, bármi más? 
- Mindenem megvolt. 
- Biztosan? És ön, hol van ön ebben a történetben? Saját maga elől menekül, nem igaz? - egyszerűen csak ledöbbentem szavain, mi az, hogy magam elől menekülök 
- Hogy micsoda? 
- Nem tudja ki is ön valójában, ezért elmenekül az esetleges kudarcok elől, így senkinek nem kell bizonyítania. Új élt, új helyen, csak eljátszik egy szerepet,  bárki lehet, hiszen itt senki sem ismeri milyen ön valójában. - azt hiszem valahol itt telt be igazán a pohár 
- Sajnálom, de nekem nincs energiám magával vitatkozni, akkor végeztünk is,  nem igaz? -  kérdeztem, majd felálltam és kisétáltam az rendelőből. A folyosón rögtön megtaláltam az ápolót,  aki ide hozott, és a kerekesszékkel azonnal vissza is fuvarozott a szobámba. Átvettem a kórház pizsamát és felvettem egy kényelmes melegítő nadrágot és egy meleg pulcsit és az ablak mellé ültem, felhúztam a térdeimet, kezemmel átkaroltam őket, fejemet rájuk hajtottam, és csak bámultam kifelé az ablakon.  Agyam azonban végig a doki szavain kattogott, tényleg menekülök saját magam elől, talán igaza van? Mégis miért tenném?  
Vagyok valaki. Tettem le már néhány dolgot arra a bizonyos asztalra, legalábbis én úgy érzem, de lehet, hogy mások nem így látják.  Elbizonytalanodtam, mi van ha igaza van? Mi van ha semmit sem érek és csak elmenekülök, anélkül, hogy megoldanám a problémáimat. A telefonom folyamatosan csipogott és csörgött is néha,  de ez most egy kicsit sem érdekel,  csak bámultam kifelé az ablakon,  az utcán hömpölygő tömeget figyeltem,  vajon ők is kerültek már ilyen helyzetbe,  mit tennének most a helyemben, mit szólnának ahhoz,  ha egy idegen egyszer csak a fejükön vágná, hogy az akik ők nem is léteznek, az csak egy szerep amit eljátszanak, hogyan reagálnának, változna valami ezután, vagy minden maradna a régiben? És nekem mit kéne tennem,  változnom kellene,  vagy jobb,  ha maradok az aki vagyok, ha egyáltalán létezem mások számára. Kinyílt az ajtó, és hallottam,  hogy valaki bejött,  de nem izgatott túlságosan. 
- Jól vagy? -  kérdezte,  leguggolt a székem mellé és egyik kezét a térdemre helyezte. -  Nem válaszoltál és a telefont sem vetted fel? Minden oké? -  csak egy pillanatra néztem rá,  ahogy tekintetünk találkozott, rögtön visszatértem az ablakhoz és az eget kezdtem bámulni. 
- Megvagyok. -  mondtam halkan 
- Biztosan rendben vagy? -  kérdezte újra és kezével államat megmozdítva arra kényszerített,  hogy szemébe nézzek. 
- Szerinted is hamis vagyok? - kérdeztem és egy könnycsepp gördült végig arcomon, csak értetlenül nézett rám? 
- Ki mondta ezt neked? 
- Hamis vagyok? -  kérdeztem újra és újabb könnycseppek gördültek le
- Sosem voltál az. -  mondta ki egyszerűen -  csodálatos vagy. -  törölte le maradék könnyeimet. 
- Köszönöm - szipogtam. Újra rá kellett jöjjek, hogy ő mellettem van, ha szükségem van rám, viszont az, hogy amit nyújtanom kéne ezért cserébe, talán sosem fogom megadni neki. Talán sosem leszünk úgy mint azelőtt. És ezt neki is tudnia kell.
- A doki zaklatott fel?
 -Erről most nem szeretnék beszélni
- Biztos?  - csak bólogattam  - Ettél ma már valamit? - nézett az ágyam mellett heverő asztalra, amin az aznapi összes fogásom pihent.
- Nem tudom, nem valószínű. - motyogtam halkan
- Enned kell valamit. - húzott fel a székről kezemnél fogva, egészen az ágyamig, undorral az arcomon bámultam az ételt - Hoznál nekem valami ehetőt? 
- Valami különleges kívánság? - nézett vissza rám az ajtóból
- Csoki, sok csoki - mondtam, mire elnevette magát és már itt sem volt.