2015. április 15., szerda

22.FEJEZET: Csak el innen

Sziasztok Drága Olvasók! Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam időben hozni a részt, de nem akarok kifogásokat keresni, próbálom a legjobbat kihozni magamból, de ez nem mindig sikerül. Talán velem most valahogy így volt: " Van ihlet, de nincs idő, van idő, de nincs ihlet" Remélem azért ez a rész kárpótol benneteket valamennyire. Jó olvasást, szívesen fogadok véleményeket is ... :) Nagy ölelés: *Anna*


Pretty Little Liars | via Tumblr



~"Sarah szemszöge"~


Három hét telt el az első pszichiátriai kezelés óta, már csak ezért vagyok kórházban, teljesen feleslegesen pazarlom az időmet a négy fal között, maximum egy - két vizsgálat van naponta, a kezelések kétnaponta vannak. Anyuék még a városban vannak, de Harry-nek vissza kellett mennie Londonba, persze a kapcsolatot folyamatosan tartjuk és órákat beszélünk egy nap, de az mégsem olyan mintha itt lenne, de a munkáját nem hanyagolhatja, és ezt teljesen megértem.
Ma újra megyek a doktor úrhoz, sok minden változott azóta, sokkal többet mondtam el neki mint amennyit szerettem volna, csakis azért mert ő kényszerített, sosem mondtam volna neki azokat a dolgokat, amiket még magamban sem tisztáztam. Minden egyes alkalommal a fejemhez vágta azokat a dolgokat, amik megfordultak már bennem, de sosem mertem feltenni magamnak ezeket a kérdéseket. Ő megtette, ezzel porig rombolva azokat a falakat amiket nagy nehézségek árán felépítettem magam köré. Előásta azokat a régi dolgokat amiket már rég eltemettem magamban, és bíztam benne, hogy soha többé nem lesznek az életem részei, most mégis itt tartunk. Idegileg tönkretett, amikor Harryvel beszéltem, feltűnt neki, hogy valami nincs rendben, de mindig elintéztem amolyan " csak fáradt vagyok" ; "lehangol a kórház" ; "hiányzik a társaságod"  mondatokkal, és már tudta is, hogy nem kell tovább faggatni, mert úgy sem tud többet kihúzni belőlem. 
Miután megettem az eddigi legpocsékabb ebédet ami létezik egy nővér jött be hozzám és közölte, hogy az agyturkász vár.  Szokás szerint tiszta ideg lettem mint mostanában a kezelések előtt. Utálom ezt az egészet, a sírás kerülget, amennyire csak tudom húzom az időt, a lehető leglassabban sétálok végig a folyosón a liftig, bárcsak bennragadnék, és órákat töltenének azzal, hogy kiszabadítsanak, és akkor nem kellene ezt az egészet végéig szenvedni. De úgy látszik ez a tervem nem jött össze,  a lift tökéletesen halad lefelé, kiszálltam, kétszer balra fordultam, majd jobbra és a harmadik ajtó előtt állva még meg fordult bennem,  hogy elszaladok,  de a kórházi pizsamában nem sokáig jutottam volna,  ezért inkább felvettem legkeményebb álarcomat és magabiztosan nyitottam be a rendelőbe. Azonban ahogy megpillantottam, azt a gonosz, álszent mosolyt az arcán lábaim remegni kezdtek és minden bátorság elszállt belőlem.
- Jó reggelt! Jól látni önt Ms. Wolf. Hogy vagyunk ma?
- Napot - mondtam hanyagul - Egyre rosszabbul.
- Ugyan már, süt a nap, végre tavasz van. Hogy lehet ilyen lehangolt?
-Magával kell beszélgetnem - mormogtam a bajuszom alatt,
- Tessék?
- Semmi, semmi, tényleg szép időnk van. -  még szerencse, hogy süket, mosolyt erőltetve bámultam rá.
- Hát kezdjünk is neki, hol is tartottunk legutóbb?
-A baleset okainál.
-Igen hát annál, hogy magában keresse a hibát és ne holmi nemlétező szerelmi bánatában.  Az öngyilkosság nem játék - az állam a padlót súrolta,  hogy milyen öngyilkosságról magyaráz ez nekem.
- Én nem akartam öngyilkos lenni,  ezt nem feltételezheti rólam. 
-Nem is feltételezés volt.  Ez egy tény az én feladatom pedig az, hogy megértéssel önnel nem volt ennek semmi, de semmi értelme.  - Hogy gondolja ezt,  az én életemet talán én jobban is merem mint maga. -  Úgy éreztem mindjárt lefordulok a székről. És ő csak folytatta.
-Azt hiszi annak a fiúnak számított valamit,  csak egy futó kaland volt és ha netalántán összefutnak azt se fogja magáról tudni ki volt,  mint ahogy ön sem emlékszik rá.  Ez azért van mert nem jelentett számára semmit.  - könnyek csorogtak végig az arcomon, de csak folytatta - Ha jelentett volna neki valamit is, most ön mellet lenne, de látja valahol, fogadni mernék,  hogy azóta sem beszéltek. - bőgve pattantam fel a székről, és az ajtóból visszafordulva üvöltöttem neki,
- Semmit sem tud rólunk!  - végig rohantam a folyosón egészen a lépcsőházig, gyalog tettem meg az emeleteket, normál esetben valószínűleg már rég feladtam volna,  de ez most nem tettem csak fel akartam érni a szobámba, felhívni azt az egyetlen embert aki most rendbe tudna hozni. A leghosszabb az egészben az, hogy kezdtem kételkedni magamban, benne, csak azon járt az agyam, amiket a doki mondott, igaza van,  öngyilkosság kísérlete állt a háttérben, a tudatalattim tette, vagy csak szimplán véletlen volt. Mintha a lépcsőfokok nem fogynának, kezdek fáradni, de az sírás ezt is elnyomja, kétszer esek térdre felfelé menet, de felállok és folytatom tovább, mert elég erős vagyok ehhez, ez nem foghat ki rajtam. 9. emelet, megérkeztem, mielőtt elhagynám a lépcsőházat, a falnak dőlök próbálom rendezni szapora légzésemet, kevés sikerrel, de végre kapok levegőt, és nem csak foltokat látok, mint az előbb. A nővérpult üres, így könnyen jutok el szobámba, megkeresem a telefonomat az éjjeli szekrény fiókjában,  visszalépek az ajtóhoz,  kulcsra zárom,  és vállammal neki támaszkodom. Nagy nehezen megtalálom a tárcsázandó számot, hosszan megnyomva kezdeményezek hívást. Kicsöng.... Kicsöng.... Kicsöng...
-  Üdvözlöm, Harry Styles jelenleg nem elérhető, kérem hagyjon üzenetet.-
  Nem, nem, nem, szükségem van rád, vedd fel,  és újra próbálkozom,  csak hangposta, nem lehet igaz, szükségem van rád. Hangom megremeg, és megint rám tör a sírás, lecsúszok az ajtó mentén a földre, kezemben a telefonomat szorongatva ismétlem meg a hívásokat, de nem járok sikerrel és a legborzasztóbb az , hogy igaza lett az orvosnak, azt hittem fontos vagyok neki, nem vettem észre azt amit a vak is látott, csak a baleset miatt tartotta velem a kapcsolatot, nem kellettem neki,  akkor sem és most sem kellek. Még egy utolsó próbát teszek, hosszan nyomom a hívás gombot, visszatartott lélegzettel emelem a telefont a fülemhez, kicsöng......kicsöng, és így megy ez tovább, kezdem egyre elveszteni a reményt, azonban az utolsó pillanatban felveszi a telefont.
 - Baj van? - kérdezi aggodalommal hangjában.
 - Miért nem vetted fel? Szükségem volt rád, de te nem voltál itt. hol vagy most? - hadartam kérdéseimet, csak egy mély lélegzettet hallottam a vonal túlsó oldaláról.
 - Kapcsold be a tv-t, a 12-es csatornát. - értetlenül álltam a dologhoz
 - Mégis miért, most rád van szükségem, nem a tv-re.
 - Kapcsold be azt a kiba**ott tv-t - emelte fel hangját, mely kicsit megrémisztett
 - Jó, rendben - mondtam halkan, és a tv-hez vonszoltam magam, nem tudtam hova tenni, idegességét, csak beszélni akartam vele ennyi az egész.
 - 12-es csatorna? -  kérdeztem tőle
 - Igen. - Csatornát váltottam, megdöbbentem a látványon, élő adásban zargattam és most azt mutatják, hogy az egyik sarokban telefonál, és én vagyok a vonal túlsó végén.
 - Annyira sajnálom, nem akartalak zavarni, csak ...
 - Sosem zavarsz - mondta, és a kamerába nézett és egy mosolyt küldött, ami nekem szólt, én tudtam - mi a baj?
 - Szeretnék végre hazamenni, vagy ha nem is haza, csak el innen.
 - Történt valami? A kezelés az oka? Mit mondott az a balf*sz megint? - kérdezte egyre idegesebben, engem pedig megint a sírás kerülgetett.
 - Kérlek csak vigyél el innét, nem akarok tovább itt maradni. - mondtam már sírva a telefonba.
 - Amit itt végzek repülőre szállok, maximum 4 óra és ott vagyok, addig kérd el a zárójelentésedet, mond, hogy saját felelősségre távozol. Ha odaértem mindent megbeszélünk rendben?
 - Ok, addig összepakolok, de siess, nagyon hiányzol. - és kinyomtam a telefont. A képernyőre pillantottam, felhangosítottam, hogy halljam az interjút. Ahogy Harry újra helyt foglalt a kanapén, rögtön őt mutatta a kamera, " Te is hiányzol" formálta ajkait hangokat nem ejtve. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy minden kétség ami felmerült bennem teljesen felesleges volt.